Mezőgazdasággal foglalkozó írásaink között viszonylag kevesebbszer szerepel az állattenyésztés, ilyenről, mint Farkas László farmja, pedig még sosem számoltunk be. A gerendási gazda hat és fél hektáros telepén vaddisznót tenyészt.
– Nem egy kimondottan hétköznapi farmot üzemeltet. Honnan jött az ötlet és hogyan kezdődött?
– Még 2007-ben voltunk Mórahalom mellett vadászni, és ott láttam egy már működő vaddisznó tenyészetet. Nem csak vadászom, de vadászat szervezéssel is foglalkoztam és volt, hogy le kellett mondani a jelentkező vendég vadászokat, mert nem volt a vadaskertekben elegendő, lőhető állomány. A két dolgot összekapcsolva jött az ötlet, hogy érdemes lenne egy ilyen tenyészetet létrehozni. Májusban láttuk a társammal a mórahalmi telepet, decemberben már a mienkben is ott voltak az első disznók. Eleinte kizárólag exportra mentek az állatok, ma már a magyarországi vadaskertek veszik meg szinte a teljes állományt, mégpedig vadászati célra.
– Mekkora a farm?
– Mintegy hat és fél hektáron vannak a fakkok, ahol kondánként vannak elkülönítve a jószágok. Jelenleg hatvannyolc tenyészkoca, tizenhárom tenyészkan található a mintegy négyszáz állatot számláló állományban. Ezek szinte kivétel nélkül saját tenyésztésűek. Vannak alkalmazottak, de az ügyvezetői teendők mellett magam is besegítek az állatok ellátásába. A telep éves kibocsátása hozzávetőlegesen 200-250 darab. Zömében éves kocasüldők, illetve a hároméves kanok. Nagyrészt saját termesztésű takarmánnyal etetjük őket. Ez alól kivétel a malacozás időszaka, a malacok kapnak egy kevés tápot is.
– Néhány éve megjelent hazánkban is az afrikai sertéspestis (ASP), melynek megjelenését a vaddisznóval kapcsolják össze. Mennyiben hátráltatja ez a munkájukat, az értékesítést?
– Az itteni állománynak csak annyi köze van a vadon élő vaddisznóhoz, hogy ugyanaz az állatfaj, de teljesen zárt körülmények közt tartjuk, ugyanolyan állategészségügyi és járványügyi intézkedéseket kell foganatosítanunk, mint a házisertést előállító nagy sertéstelepeknek. Eddig szerencsére nem okozott problémát.
– Mit szólt a környezete ahhoz, hogy ilyen tevékenységbe kezdett?
– Ugyanúgy fogadták, mint az élet bármely területén levő, nem szokványos dolgot. Volt aki kikerekedett szemmel nézte és sültbolondnak tartott bennünket, voltak közömbösek és voltak akik irigykedtek. Körülbelül mindegyik azonos nagyságrendet képviselt. Igazából nem számított, mert határozott ember vagyok, amit a fejembe veszek azt általában keresztül is viszem.
– Mennyire veszélyes az itteni munka?
– Alapjában véve nem veszélyes, de azért – ahogyan más állatfajnál – itt is észnél kell lenni. Meg vannak a megfelelő eszközeink, terelőlapok. Persze volt már, hogy nekifordult az állat a terelőnek és rajta hagyta az agyara nyomát és olyan is mikor fel kellett ugrani az oszlop tetejére, de szerencsére eddig nem volt baj. Mondom, oda kell figyelni, tudni kell a jószággal bánni és tudni, meddig lehet elmenni.
– Vadászati szempontból nem gond, hogy megszokják az embert és nem félnek?
– A vaddisznó eleve kódoltan tart az embertől. Itt a telepen sem szelídítjük vakargatjuk őket, csak tartjuk. Az innen kikerülő példányok is – ha egy nagyobb területre kikerülnek és vadon élhetnek – pillanatok alatt “visszavadulnak” és pontosan úgy reagálnak, viselkednek, mint vadon született társaik.
Farkas László a jövőben is folytatni kívánja a tevékenységét. Bízik benne, hogy a vaddisznó tenyésztésnek, az állattenyésztésen belül kialakult “mostoha gyerek” szerepe a jövőben kedvezően változik és esetleg több fiatal gazda is jó esélyekkel hozzáfoghat.
Forrás:http://oroscafe.hu
