Mindig is tudtuk, hogy előbb-utóbb versenyhátrányba kerülünk az orosz és ukrán szántóföldi növénytermesztéssel szemben. Ez a jövő már meg is érkezett, és évtizedes lemaradására emlékezteti a magyar mezőgazdaságot.
Durva méretek: leküzdhetetlen hátrányban vagyunk
Későbbre vártuk, de az oroszok Ukrajna elleni háborúja „előbbre időzítette” a jövőt. Nagyrészt ezért jelenik meg (a Közel-Kelet és Észak-Afrika után) Európa piacain az ukrán gabona- és olajosnövény-termékek tömege. Lehet ideig-óráig jogi-politikai eszközökkel távol tartani az ukrán agrártermékeket Magyarországtól, Közép-Európától, de az áru akkor is a világpiacra jut. A világpiaci árakkal pedig már nem tud mit tenni a szabályozás: az orosz, ukrán áru alacsony árával így is, úgy is versenybe kényszeríti a magyar árut. Ez különösen azért probléma, mert a magyar mezőgazdaság – főleg a gabona-tömegtermények, -alapanyagok terén – az utóbbi évtizedekben ugyanabban a kategóriában versenyez, mint ezek az országok. Márpedig ebben a kategóriában leküzdhetetlen hátrányban vagyunk. Ukrajnában például csak az olajosnövény-termőterület 6-8 millió, csak a kalászosoké bő 3 millió hektárral nőtt az utóbbi években. A hatalmas, egybefüggő és kiváló talajadottságú termőhelyeken méretgazdaságosabban, nagyobb haszonnal állítanak elő takarmány-alapanyagokat, vagy közepes minőségű kalászosterményeket. De már ez sem mindig igaz: a magyar minőségibúza-kivitel máris elszenvedett néhány súlyos vereséget a minőségre érzékeny olasz(!) piacokon ukrán exportőrökkel szemben.
Évek óta hiába figyelmeztetnek
Évtizedek óta próbálják szemlélet- és profilváltásra bírni a hazai szántóföldi gazdálkodókat a nemesítők, vetőmag-előállítók, piaci elemzők, kormányzati és más stratégák. Évtizedek óta visszatérő figyelmeztetés, hogy zsákutcába vezet hosszú távon a még mindig jó adottságú magyar termőterületeken például a takarmánybúza-termesztés a malmi helyett. Hogy a négy-ötféle főnövény nem fogja megmenteni a hazai agráriumot. Hogy diverzifikálni kellene a termesztést gazdasági, ökológiai és időjárási tényezpk nyomása miatt. Csakhogy túl csábító volt a kényelem és a könnyen hozzáférhető támogatások, amik a közepes jövedelem csapdájába terelték a gazdaságokat. Nem kellett elemezni, piacot kutatni, túlélési alternatívák után nézni. Nem születtek ugyan extra, nyugati nívójú nyereségek, de elég volt a közép. Igaz, a piac sem mindig honorálta a minőségi terményt; a támogatási rendszer bősége nem tette érdekeltté a gazdaságokat a jobb minőségű vagy sokszínűbb termény-előállításban.
Kiaknázatlan lehetőségek
Pedig a hazai agrárium tudásban, termőhelyi adottságokban és tradícióban még ma is tálcán kínálná az olyan megoldásokat, amik komoly jövedelemhez és biztos piacokhoz juttatnák az előbb-utóbb versenyhátrányba kerülő gazdaságokat. Ilyen kiaknázatlan terület például a fehérjenövény-termesztés – akár a szóját, akár a bab- vagy (takarmány)borsó-féléket vesszük. A cirok mellett a kalászosoknál a tritikálé, a zab vagy a rozs. Ugyancsak nagy lehetőségek vannak-lennének olyan mikrokultúrák felértékelésében, mint például a gyógynövények – csalán, csipkebogyó, galagonya stb. –, vagy a batáta, amelyekből nem lehet annyit előállítani, amennyit a hazai és közép-európai gyógyszer- és élelmiszeripar piac fel ne falna. Ugyancsak ilyen számos zöldségféle: az egykori 30-40-féle helyett ma igazán 3-4-féle (paradicsom, kígyóuborka, paprika) van jelen a hazai áruházláncokban, és azok tarolnak is. Közben viszont már krumpliból, hagymafélékből és sok más, egykor itthon hatalmas területen előállított terményből behozatalra szorulunk…
Közvetve persze az is idetartozik, hogy jelentős lemaradásban vagyunk az öntözött területek növelésében, illetve az agrár- és élelmiszer-feldolgozóipar fejlesztésében is.
Az nyer, aki korszerűsít és együttműködésik a többiekkel
Ugyanakkor ebben is mutatja néhány haza gazdaság, hogy gyorsan és könnyen elérhető a jövedelmezőség. Azok a gazdaságok, amik a támogatást, kedvező beruházási hitelkonstrukciókból kapott pénzt modernizációra, versenyképességet megalapozó hatékonyságnövelésre költötték, megtalálták a piacokat. Nincs annyi szója, amit ne tudnának eladni; nincs annyi ökogazdálkodásban(!) termesztett leveszöldség, amit ne venne fel a multi áruházlánc-hálózat; nincs annyi gyógynövény, amit a gyógyszer- vagy üdítőital-piac fel ne vásárolna.
Néhány szorgalmas és leleményes gazdaság mellett ebben az olyan integrációk a nyerők, mint például a szentesi DélKerTÉSZ, ahol a termeltetéstől az értékesítésig minden jól szervezetten megy. Ez a fajta együttműködés ugyancsak évtizedes hátrányban van Magyarországon: itt gazdák-gazdaságok sokszor egymással konkurálva próbálnak érvényesülni a piacokon. Együttműködés, integráció híján jelenleg az történik, hogy kertészeti kultúrák sokasága tűnik el, válik importalapúvá munkaerő vagy fejlesztési tőke hiányában. A szántóföldi szegmens ugyancsak azért veszíthet piacokat, mert – keleti konkurenseikkel ellentétben – nincs állandó mennyiségű és minőségű termény, vagy nincs erős integráció új fajtákkal-fajokkal új piacokra szervezni a termelést.
Forrás: Agrárágazat
