Túlzás lenne azt állítani, hogy lemegyünk a térképről, de egy névtelen, hepehupás földúton egy olyan hely felé haladunk, amelynek nincs címe, csak koordinátái, térerő és mobilnet pedig hol van, hol nincs, de inkább nincs. A somogyi lankák között járunk, fájdalmasan közel a Balatonhoz ahhoz képest, hogy nem nyaralni jöttünk. De hát nem csak a pancsolásnak van ilyenkor szezonja.
Fülelünk, hallunk-e döngicsélést, meg zümmögést, mert – ahogy Micimackó mondja – „ha döngicsélés van meg zümmögés, akkor ez azt jelenti, hogy valaki vagy valami döngicsél, illetve zümmög, és amennyire az én műveltségem futja, az egyetlen elképzelhető ok, ami valakit döngicsélésre, illetve zümmögésre indíthat, abban a tényben leli magyarázatát, hogy az illető egy méhecske.”
Mi nem egy, hanem több millió méhecskét keresünk, meg a gondozójukat, Takács Pétert. A húszas évei közepén járó fiatalember egy méhészdinasztia negyedik generációját képviseli. Pontosabban hivatalosan a negyediket, a németföldről Magyarországra települő ősei már 1600-as években foglalkoztak mézkészítéssel, de a családi vállalkozás alapjait Péter anyai dédnagyapja, Fulmer György fektette le 1929-ben.
A Takács-Fulmer méhészetből a harmadik generáció, vagyis Péter apja, Takács Ferenc épített erős, a világ túlfelén is magyar mézet értékesítő céget. A biztos háttér pedig lehetővé tette a család számára, hogy az üzleti szempontokat kissé zárójelbe téve, pusztán szenvedélyből is méhészkedjenek.
Az aranyárú méz
A Fulmer méhészet webshopjában található egy különleges mézfajta, az Armikaal. Már a luxusparfümöket idéző fekete üveg és az aranypecsétes fadugó is sejteti, hogy nem hétköznapi nyalánkság, de amikor meglátjuk a 600 grammonként 500 eurós (jelenleg közel 200 ezer forintos) árat, azért elkerekedik a szemünk.
Még ha csak ötszáz, sorszámozott palacknyi létezik is az Armikaalból, vajon
Takács Péter azt mondja, az Armikaal így is olcsó, a család akkor is bukna rajta, ha ennél jóval többet kérnének érte, de nem is azért készítették, hogy profitot termeljen.
Készítői szerint az Armikaal az érintetlen természet harmóniáját rejti minden cseppjében. Nagyjából kétezer méteres magasságban, Kirgizisztán hegyei között, a civilizációtól, a megművelt mezőgazdasági területektől távol készül. Takácsék 2022 őszén egy olyan helyen vertek tábort, ahová nem vezetnek utak és az ember órákig mehet úgy, hogy egy másik emberi lénnyel – a legvalószínűbb esetben nomád pásztorokkal – találkozzon.
Az Armikaal-projekt Takács Ferenc álma volt. Amikor néhány évvel ezelőtt a fiai elég idősek lettek és némi atyai nyomásnak engedve beleegyeztek, hogy átveszik a családi cég irányítását, ő végre esélyt kapott rá, hogy szabadon engedje a lelke mélyén szunnyadó kalandort. Vannak, akik ilyenkor piros sportkocsit vagy hatalmas motorkerékpárt vesznek, Takács Ferencnek azonban a méhészet nemcsak a megélhetése, hanem a szenvedélye is.
Amikor felhívjuk, hogy az Armikaalról és úgy általában a mézről, a méhészetről kérdezzük, ő éppen Közép-Ázsia felé tart, hogy személyesen is részt vehessen a kirgizisztáni expedíció utolsó hetein és lezárásán. Szerencsénkre, mielőtt kimegy a táborba, eltölt pár napot Biskekben, így a szállodája nyújtotta lehetőségeket kihasználva, stabil internetes kapcsolaton keresztül tudunk beszélgetni. Aztán a Balaton felé vesszük az irányt, hogy ha nem is a kirgizisztáni hegyekben, de a somogyi lankák között Takács Péter megmutassa nekünk, hogyan dolgozik egy profi méhész.
Olcsó, de bonyolult szakma
Magyarországon a méhészkedés viszonylag elterjedt. Leginkább azért, mert a mezőgazdaságnak az a szakága, amibe a legkisebb befektetéssel lehet belevágni. Nem kell hozzá földet, gépeket venni, a felszerelés olcsó és egyszerű, néhány tízezer forintból gyakorlatilag bárki bele tud vágni. Akinek földje, erdője van, általában örül, ha méhész dolgozik a környéken, hiszen a méhek elvégzik a beporzást. Ahogy Takács Péter fogalmaz: szerencsére ritka az olyan gonosz ember, aki elzavar a birtoka környékéről egy méhészt. A legnehezebb és leghosszabb azt a nagyon összetett tudást és tapasztalatot megszerezni, amitől az egész működni kezd.
Takács Péter kamaszként kezdett el méhészkedni. Gépészmérnökként diplomázott, de az édesapjuk állhatatosságának köszönhetően meggyőzte őt és a bátyját először arról, hogy 14-15 évesen jobb, ha valami értelmeset csinálnak ahelyett, hogy a haverokkal kocsmáznak, majd arról, hogy ha már beletanultak a szakmába, jobb, ha a családi céget viszik tovább és nem keresgélnek új utakat.
Rengeteg apró tényezőt kell ismerni, és azokra gyorsan és megfelelően reagálni. Mondjuk, hogy van száz paraméter, ha abból kilencvenkilenc optimális, akkor nincs semmi gond. Ha csak kilencvennyolc, akkor már nem jól fejlődik a méhcsalád, ha pedig csak kilencvenhét, akkor már nincs méztermelés
– avat be a részletekbe Takács Péter.
Maradva a számoknál: egy méhcsalád egyedszáma a tavaszi-nyári szezonban bárhol lehet öt- és ötvenezer között. Abban a kétszázcsaládos méhészetben, ahol éppen járunk, nagyjából annyi méh él, ahány ember Magyarországon. Egy gyakorlott méhész háromszáz-négyszáz családot tud egyszerre az ellenőrzése alatt tartani, de ehhez az alapfelszerelésnél már jóval komolyabb infrastruktúrára van szüksége. Egy méhcsalád egy jó évben nagyjából negyven kiló mézet termel, egy rosszabban tíz és húsz kiló között produkál. Mármint papíron, de a természet, főleg az utóbbi években, mindig mutat olyasmit, amire senki sem számít.
A méhészet nem sokat modernizálódott az idők során. A mai méhészek majdnem épp olyan hálós védőruhát, füstölőt és kaptárokat használnak, mint az őseik. Magyarországon még mindig a száztíz éve bevezetett, nagy keretes, nagy kaptáros, úgynevezett Nagy Boczonádi-rendszert alkalmazzák messze a legtöbben. Feltalálója, Boczonádi Szabó Imre (1847-1933) regénybeillő figura: színész, dal-, és zeneszerző volt, először a kolozsvári Nemzeti Színház, majd a budapesti Operaház tagja, s mindemellett ő fektette le a modern magyar méhészet elméleti és gyakorlati alapjait. A méhek élete című, 1911-ben megjelent kötete ma is a méhészszakma legalapvetőbb szakirodalma.
Takács Péter Somogyban már újabb, kompaktabb, könnyebben kezelhető, amerikai típusú kaptárrendszert használ. Évtizedes tapasztalattal a háta mögött azt mondja, annyival megkönnyíti a munkát, hogy nem is érti, miért ragaszkodnak sokan a régi, nehézkes rendszerhez. A választ alighanem az újításoktól tartó magyar néplélek mélyén kellene keresni.
Nyugdíj helyett kaland
„Tíz éve dolgozom együtt a fiaimmal, egy éve adtam át nekik a cég irányítását, azóta boldog ember vagyok” – mosolyog Takács Ferenc. Ő negyven éve, nem sokkal a rendszerváltás előtt vette át a stafétát, ami akkoriban egy stabil, de kicsi háztáji gazdaságot jelentett. „Apukám nagyon jó szakember volt, sváb származású anyai nagyapám viszont ahhoz értett nagyon, hogyan csináljon pénzt a mézből. Természetesen komoly ellentét, feszültség volt közöttük, de én mindkettőjüktől tanulhattam.”
Egyrészt azért, mert a korabeli vezetők is belátták, hogy a méztermelést nem lehet úgy iparosítani, mint például a baromfitenyésztést. Egy méhészet legfeljebb néhány ezer méhcsaláddal működhet. Ez egy áthatolhatatlan határ: hiába lenne korlátlan mennyiségben szakképzett munkaerő és végtelen lehetőség infrastruktúrafejlesztésre, akkor sem lehetne százezer, vagy egymillió családos méhészeteket működtetni. Másrészt pedig azért, mert a korabeli vezetők azt is belátták, hogy a magyar méz kiváló minőségű, bárhol eladható, az országnak meg szüksége van valutára.
Ezért aztán a népgazdaság hagyta nyugodtan dolgozni a méhészeket, csak a méz forgalmazását einstandolta. A méhészek szabott áron adhatták el a mézet az állami felvásárlónak, a Hungaronektár pedig csomagolta és értékesítette.
Kevés magyar termék maradt, amit a szocializmus nevében nem tettek tönkre. A méz jó devizabevételi forrás volt, így túlnyomórészt ment exportra, míg a hazai boltok polcain a szovjet cukorszirupból kotyvasztott műmézzel megtöltött macik sorakoztak
– emlékszik vissza Takács Ferenc.
A nyolcvanas évek közepén kezdődött el a lassú változás. Takács Ferenc akkoriban egy ideig az Országos Magyar Méhészeti Egyesület titkára volt. Azt mondja, az övék volt az első civil szervezet, aminek tényleg hagyták, hogy önállóan működjön, a tagok szabadon választhassák meg a tisztségviselőket. „Valószínűleg valamiféle kísérlet lehettünk, megnézték, hogyan működünk a gyakorlatban, ahhoz úgyis túl kevesen és túl kicsik voltunk ahhoz, hogy valami komoly balhét csináljunk.”
Bár magáncéget nem lehetett csak úgy alapítani, a bélyegzős szövetkezet ki tudta vonni magát a Hungaronektár hatásköre alól, és közvetlenül kereshette meg a fogyasztókat. Bár kockázatosnak tartotta, Takács úgy döntött, követi a példát és összefogott néhány somogyi méhésszel.
„Emlékszem, amikor bementünk tárgyalni a Füszérthez (Budapesti Fűszer és Édességnagykereskedelmi Vállalat), megmutattuk a mézünket, és ők hitetlenkedtek, hogy tényleg ezt tudjuk szállítani. A felvásárló akkoriban 30-40 forintot fizetett egy kiló akácmézért, a Füszért 116 forintot adott. Annyi volt a különbség, hogy üvegbe kellett töltenünk a mézet, de az meg betétdíjas volt, vagyis nem volt pluszköltségünk. Ez óriási fejlődési lehetőség volt annak a kis közösségnek.”
A méhek veszélyeztetett élete
Magyarország két, messze leggyakoribb mézfajtája az akác és a vegyes virág. A monoflorális akác mindig drágább, mint a multiflorális virág, pedig a méhész szerint nincs minőségi különbség a kettő között, személyes preferencia kérdése, ki melyiket szereti jobban. Takács Péter azt mondja, a magyar virágmézek túlnyomórészt két növény, a napraforgó és a repce nektárjából készülnek.
A magyar napraforgó az elmúlt években – valamilyen rejtélyes okból – egyre kevesebb nektárt ad. Takács Péter gyanítja, hogy a növény túltermesztése állhat a háttérben, de ez csak sejtés, semmi sincs még tudományosan alátámasztva.
Az akácon kívül más monoflorális mézek is megteremnek Magyarországon, mint a hárs, a selyemfű, a facélia, az ámor vagy az aranyvessző, de a nagyon egzotikusnak tűnő fajtákkal, például a gyümölcsmézekkel kapcsolatban a fiatal méhész óvatosságra int.
A gyümölcsfák jellemzően kevés nektárt adnak és pont abban az időszakban virágzanak, amikor a méhcsaládok a legnagyobb fejlődésen mennek át, vagyis az összes mézet felhasználják az új egyedek nevelésére. Az egzotikusnak mondott mézek többsége vegyes virágméz, amit felütnek valamivel.
Egyszer kíváncsiságból vettem egy üveg levendulamézet. Nem értettem, miért van olyan sötét színe, amikor a levendulaméz egészen világos. Illatra és ízre is égett virágméz volt. Nagyjából az történhetett, hogy a termelő a virágmézbe belefőzte a száraz levendulát, majd leszűrte, és ráírta az üvegre, hogy levendulaméz.
Egy méh önmagában életképtelen. Úgy kell elképzelni, mintha az egyed nem önálló lény lenne, hanem annak egy szerve. Az anya, a herék, a dajkák, a mézhordók, a fiatal és az öreg generációk: mindegyikre egyformán szükség van, önmagukban életképtelenek, ahogy például egy kecske sem él meg sem szív, sem tüdő, sem gyomor nélkül – magyarázza Takács Péter. Legtovább a téli méhek élnek: nagyjából öt-hat hónapot. Túl sok dolguk nincs, eszik a nyáron elraktározott mézet és fűtenek. Tavasszal azonban rajtuk múlik a család túlélése. Behordják az első nektárokat és virágporokat, felnevelik az év első generációját, majd elpusztulnak.
Ez nagyjából április elejére zajlik le, ekkor kezdődik a méhész munkája. Pont annyi és pont olyan életfeltételeket kell biztosítania a méheinek, hogy a családok minél hamarabb megerősödjenek, és önfenntartókból termelőkké váljanak. A méhcsaládok a természet törvénye szerint osztódással szaporodnak: vagyis, amikor elértek egy bizonyos létszámot, kirepül egy új királynő nagyjából a kaptár felével és új családot alapít. Ezt hívják kirajzásnak, amit a méhésznek nem szabad hagynia, hiszen természetes állapotukban a méhek nem termelnek több mézet annál, amennyit felélnek.
A vegánok azért utasítják el az állati eredetű táplálékok között a mézet is, mert bár a megszerzéséhez nem kell ölni, sőt nem kell a méheket embertelen körülmények között tartani, mint például a tejelő teheneket, az ember mégis kizsákmányolja őket azzal, hogy folyamatosan olyan állapotban tartja a családokat, hogy több mézet termeljenek annál, amire szükségük van.
Takács Péter nekik azt üzeni, hogy:
„Ha nem lennének méhészek, méhek sem lennének. Én legalábbis önállóan élő vadméhkolóniát még nem nagyon láttam. Túl sok az ember által okozott környezeti ártalom. Túl sok a megművelt terület és azokon a vegyszer. Még Európában is, ahol egyébként elég szigorú szabályok vannak, pláne Amerikában, ahol annyira szabadjára engedték a vegyszerezést, hogy a méhészek nem is méztermeléssel, hanem beporzással foglalkoznak, mert a termőföldek környékén konkrétan nem maradnak életben rovarok.”
Méz kelettől nyugatig
Takács Ferenc a kilencvenes évek közepétől rengeteget utazott, de mindig csak az üzlet miatt: „Ha elmennék egy tengerpartra, a második óra
végére belehalnék az unalomba. A történelmet szeretem, de azokat a helyeket, amelyek érdekelnének meg azért kerülöm el messzire, mert nem bírom a tömeget.”
Takács Ferenc kétféle helyre utazik: oda, ahol nincs méz, tehát el tud adni, vagy oda, ahol van, tehát venni tud. Utóbbi esetben nem elégszik meg a kóstolással, csak akkor nyugodt, ha megnézi, hogy hol, hogyan és milyen körülmények között dolgoznak a méhészek.
„Én a méhek szemével nézem a világot. Bárhol vagyok, azt figyelem, hogy itt vajon milyen méz terem, milyen körülmények között élnek, hogy érzik magukat a méhek. Kirgizisztánban megkóstoltam vagy száz mézet, tucatnyi méhészt látogattam meg, és egyre erősebben jött elő belőlem ez a régi bolondériám, hogy jó lenne a lehető legtermészetesebb környezetben méhészkedni. Eszembe jutott, hogy mivel egy éve már a fiam a főnököm, tulajdonképpen akár bele is vághatnék az álmom megvalósításába.”
Az álomprojektről tudható volt, hogy üzletileg bőven veszteséges lesz, vagyis hiába termelik meg a világ legtisztább, legkülönlegesebb mézét, nem tudják olyan áron eladni, hogy az eladásából származó bevétel fedezze majd a költségeket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Armikaal mögött nincs üzleti logika.
Takács Ferenc cége a világ negyven országában ad el mézet Nyugat-Európától a Közel-Keleten át egészen Japánig, a neve a szakmai körökön kívül mégis szinte ismeretlen. Az érintetlen világ végén készített méz története azonban tökéletesen alkalmas arra, hogy a család megmutassa elhivatottságát, szakmai alázatát, minőség iránti elkötelezettségét. Arra, hogy eladható brandet építsenek belőle.
„A fiaimnak igaza van abban, hogy amit évtizedek óta csinálunk, az tök jó, de a fogyasztók semmit sem tudnak rólunk. Ha bemész az egyik legnagyobb áruházlánc üzletébe, és leveszel egy üveg sajátmárkásként értékesített deluxe mézet, az a mi termékünk, csak ezt senki sem tudja. A fiaim azon dolgoznak, hogy ez megváltozzon. Azért vettük fel az anyai nagypám nevét, a Fulmert is, mert külföldön sokkal jobban hangzik a Takácsnál.”
A fekete a méhek vörös posztója
A kaptárok között beöltözve járkálunk, Takács Pétertől megtudjuk, hogy az egyébként rendkívül békés természetű, kizárólag végszükség esetén támadó méhek a médiamunkásokra különösen veszélyesek. A fekete szín valamiért ingerli őket, így a fényképezőgépet és a diktafont is hajlamosak célpontnak tekinteni.
A támadást – amiért általában az életükkel fizetnek, mert fullánkjuk rendszerint beleszakad a bőrbe – nem bízzák a véletlenre. Mielőtt szúrnak, a testük vibrálni kezd, hogy a legvastagabb bunda alá is befurakodjanak.
A méhész ezért kerüli a feketét, védőruhát húz, és füstöl.
Beszállnak a kaptárba, teleszívják magukat nektárral, erőt gyűjtenek és felkészülnek a menekülésre. Teljesen mindegy, hogy mi izzik a füstölőben, de általában minden méhésznek van valamilyen titkos favoritja. Takács Péter is egyetlen dologra esküszik, de nem árulja el a szakmai titkot.
Az erdőtüzeket nem számítva a méheknek két természetes ellenségük van: az atka és az ember. Előbbivel könnyebb a méhész dolga. A parazitákat minden évben gyéríteni kell, de léteznek erre természetes vegyületek, mint például az almában vagy a mézben is megtalálható oxálsav, ami azt atkák ízületeit szétroncsolja, de a méhekre nem káros és semmiben sem maradnak utána szermaradványok.
„A nagy családi céghez hasonlóan az én kis méhészetem is kizárólag ökológiai módszerekkel dolgozik és biomézet termel, de a hivatalos bio-minősítése csak a családi vállalkozás kisebbik részének van. Annyira bonyolult és nehézkes a bürokrácia, hogy egyszerűen nem éri meg, a vevők nagy részét pedig jobban érdekli a minőség, mint az, hogy van-e bioembléma a címkén.”
„Ez úgy néz ki, hogy egyik nap kimegyünk, erős családjaink vannak, teljes boldogság, úgy érezzük, végre lesz egy jó évünk, aztán másnap azt látjuk, hogy a kijáró méhek fele hiányzik, a másik fele meg a kaptár körül a földre hullva mászik a mérgezéstől” – hajtja le a fejét a fiatal méhész.
„A rovarok idegrendszerére ható neonikotinoidokról az első perctől kezdve lehetett tudni, hogy megölik a méheket, mégis húsz év könyörgés és az kellett a használatuk korlátozásához, hogy eljussunk a méhészkedés ellehetetlenülésének határához” – teszi hozzá Takács Ferenc, aki nem csak a permetezésben lát problémát.
Az alapja rizsszirup, amit különböző enzimekkel, aromaanyagokkal manipulálnak, majd adnak hozzá egy kis valódi mézet is. A legjobbnak mondott kínai mézekben tíz-húsz százalék a valódi méz aránya, de a legaljában nincs egy csepp sem.
„Európában komoly laboratóriumokban próbálják kiszűrni a hamis mézet, de a kínaiak meglepően gyorsan adaptálódnak. Ha megtudják, hogy milyen laborérték miatt akadt fenn a rostán egy szállítmány, a következőt már úgy kotyvasztják, hogy simán megfelel minden követelménynek” – fest ijesztő képet Takács Péter.
Vegyszermentes földi paradicsom
Takács Ferenc a vegyszerekkel túlterhelt, intenzíven művelt területek közül egyre jobban vágyott a valódi, az emberi tevékenységtől legkevésbé érintett természetbe.
Ifjúkorom hajnalán óriási hír volt, hogy elértük a hektáronkénti tíz tonnás kukoricatermést. Kémiai anyagok nélkül öt-hat tonna volt a maximum, most simán betakarítanak akár húsz tonnákat is. A magyar gazda egy évben tízszer kimegy földjére és minden alkalommal négy-ötféle vegyszer van a tartályában. Elhiszem, hogy szükség van rá, mert közben megsokszorozódott az emberiség, de ez akkor sincs jól.
A kirgizisztáni hegyek között, ahol Takácsék tábort vertek, nincs agrárium, sehol egy szántóföld. Hagyományos nomád állattartás van, a természetes növényzetet legelő marhákkal, rengeteg birkával meg jurtákban élő pásztorokkal. A méhek vadvirágokról gyűjtik a nektárt, mindenfelé nő medvehagyma, zsálya, kakukkfű és vad oregánó, ami a méz aromáján is érződik. Takács Ferenc vagy száz különböző helyi méz megkóstolása után döntött úgy, hogy a közép-ázsiai ország lesz az expedíció színhelye.
„Létezik egy Magyar-Kirgiz Fejlesztési Alap, velük dolgoztunk együtt. Az igazgatóját nemrég vették őrizetbe korrupciós vádakkal, de mi nem vele voltunk kapcsolatban, és nem kértünk és nem is kaptunk támogatást sem a magyar, sem a kirgiz államtól. Csak alaposan tájékozódtunk a helyi viszonyokról, mielőtt belevágtunk a projektbe, mert azért meghalni nem akartunk.”
Takács Ferenc azt mondja, a kirgizek nagyon közvetlenek, öröm velük dolgozni. Legutóbb éppen csak leszállt a repülőgépről és az agrárminiszter fogadta. „Segítettem neki összerakni a dokumentációt egy Európai Uniós engedély beszerzéséhez. Ez jó nekik, de jó nekem is, mert így tudok majd kirgiz mézet importálni, amire néhány vevőm már nagyon vár.”
Az egyik legnagyobb gondot a kirgiz hegyek közötti élelmiszerhigiénia jelentette. A húst például a napon felforrósodó konténerekből árulják, hűtés nélkül. Takács Ferenc néhány alkalommal megpróbált vidéki éttermekben enni, de az étel mindannyiszor rohamtempóban hagyta el a szervezetét.
A helyiek ősidők óta alkalmazkodtak ezekhez a viszonyokhoz. Azok, akik nem tudtak ellenállni a baktériumoknak, már rég kihaltak.
A magyar méhész kekszen, zacskós tésztákon és cukros üdítőkön élt, amíg felépült a tábor. Négy kirgiz kollégája segítségével négy modern jurtát állítottak fel egy hegyen, kettő szállásként szolgált, egy közösségi térként, egyet pedig a méz kezelésére használtak. A táborban volt vízöblítéses vécé, zuhanyzó és működtek hűtőgépek. Az élelmiszerek hetente, szigetelt ládákban, jégbe hűtve érkeztek a fővárosból.
Áramot napelemekkel termeltek, de vész esetére volt egy generátor is táborban. A vizet egy földbe ásott műanyag tartályból nyerték, melyet egy kristálytiszta vízű hegyi patak töltött fel. A tábor elvileg két hét alatt épült volna fel, de sok előre nem látható nehézség miatt a munka majdnem egy hónapot vett igénybe. Gondot okozott például, hogy helyben csak rossz minőségű kínai szerszámokat lehetett venni, ezért Japánból kellett profi szerszámokat rendelni az építéshez.
A tábor június elejére készült el, de május közepén már neki kellett látni a méhészkedésnek. A szezon a hegyekben május elejétől július közepéig tart, aztán esők hiányában minden kiszárad. Takácsék negyven méhcsaládot vettek helyi méhészektől, majd farönkökben kialakított kaptárokba költöztették őket. Takács Péter azt mondja, a végeredmény szempontjából semmit sem befolyásolt volna, ha a Magyarországon bevált habkaptárokat használják, de úgy gondolták, ha már annyi időt, pénzt és energiát fektettek a lehető legtermészetesebb mézbe a világon, akkor ennek a részletnek is a helyén kellett lennie.
A legősibb méhészmódszer azonban nem túl humánus. Ahhoz, hogy a fák odvaiból, vagy később a méhkasokból begyűjthesse a mézet, az ember sárral légmentesen betapasztotta, majd füsttel árasztotta el a kaptárt, hogy elpusztítsa a méheket. Takácsék nem ezt a módszert alkalmazták. A méheket előre felszeletelt rönkökbe költöztették, így ki tudták szedni a kaptárokból a mézet anélkül, hogy a méheknek bántósásuk esett volna.
A mézet több paraméter szerint vizsgálják a laboratóriumokban. A legérzékenyebb enzim melegítés hatására hamar feloldódik, vagyis, ha ez az enzim jelen van a mézben, akkor biztos, hogy a többi bioaktív komponens is rendben van. A méz akkor is biztonsággal fogyasztható, ha az enzim egyáltalán nem kimutatható benne, az eredmény azt jelzi, hogy méz átesett néhány feldolgozási folyamaton, mielőtt üvegbe került, például túlhevítették, így alacsonyabb a minősége.
